NI - 01
(Ez a bejegyzés Knausz Imre egy blogbejegyzésére adott vitatkozó kommentár) Blogodon megjelentettél egy bejegyzést, amely az igazság fogalmáról, illetve az igazság korrespondencia elméletéről (hipotéziséről, elvéről stb.) szól. Vitatom sok pontját. Megegyeztünk, hogy válaszainkat és viszontválaszainkat saját blogunkon jelentetjük meg. Ez itt részemről az első, a vitapontok felvetése az eredeti bejegyzéssel kapcsolatban.
Én biztosan nem tudok, s persze nem is akarok úgy véleményt formálni, hogy neked nincs igazad, hanem nekem van igazam. Azonnal kibújnék ezzel a konstruktivistaságomból, megtagadnám azt, amit „védeni” próbálok. Amit tehetek, az az, hogy a te elképzeléseidben megkeresem a gyenge pontokat, alapos kritikát mondok e pontokon a mondanivalóddal kapcsolatban, de csakis annak belső logikáját tekintetbe véve.
Amellett viszont, hogy megkísérlem kimutatni az álláspontod belső (!!!) gyengeségeit, a vitának egy másik terepe is van: azt kell valahogy alátámasztanom, hogy valamilyen, kettőnk számára fontos helyzetekben az én állításom az adaptívabb. A viták a legtöbbször akkor csúsznak teljesen félre, amikor nem ezt a két „tevékenységet” végzik el a vitatkozó felek, hanem megpróbálják bebizonyítani, hogy csakis nekik van igazuk, a másik hamisságokat állít.
Az 1. „Axióma”, hogy tudniillik „Létezik egy az emberi megismeréstől független világ” azonnal igényel némi megbeszélést. Egy konstruktivista, ha nagyon komolyan veszi magát, akkor ilyet soha nem állít. A konstruktivisták nem hajlandók az objektív valóságról beszélni. Legalábbis ezen az objektivista módon nem. Arról például, hogy az objektíve létezik vagy nem létezik. Amiről beszélnek, az csakis a saját konstruált, a fejükben létező világban konstrukcióként, modellként létező világ. Ezt jól meg kell érteni: van tehát az én fejemben is egy konstruált világ, amely magában foglal minden olyan konstrukciót, amit bármiről kialakítottam. Így például olyan konstrukció is van benne, amely az objektív valóságról szól, talán jobb lenne úgy írni: az „objektív valóság” nevet viseli. Ez utóbbi egy modell. Amikor a konstruktivista objektív valóságról beszél, akkor erről, a benne létező világ egyik konstrukciójáról beszél. Az agyunkban létező világot, a modelleknek ezt a – bocsánat a kifejezésért – tartályát tapasztalati világnak is nevezik a szakirodalomban.
Mint mindenki, magam is rendelkezem ilyen tapasztalati világgal, amelyben az objektív világról van egy modellem. Ez az „objektív” „csak” annyit jelent, hogy olyan modell van a fejemben a világról, hogy az az én létezésem kezdete előtt is létezett, létezik most is, és létezni fog örökké (1). Ez ellentmondásnak látszik. Hiszen, ha én csak a fejemben lévő világról beszélek, akkor az csak a születésem (legyünk megengedők, az első agysejtként specializálódott sejtem megszületése) óta létezik, és az agyam működésének leállásakor majd eltűnik. De ha ez így van, akkor hogyan beszélhetek arról, hogy olyan modell van a fejemben a világról, ami szerint az objektív valóság a születésem előtt is létezett és a halálom után is létezni fog.
De ez csak látszólagos ellentmondás. Ugyanis a fejemben lévő modell-együttes, vagyis a modellek rendszere (tapasztalati világ) tartalma nem a fejemben lévő tapasztalati világ, nem azt modellezi (2), hanem azt a hitet fejezi ki, hogy van objektív valóság és az tőlem független. A fejemben lévő modell nem a tapasztalati világom modellje, hanem a valóságos világ modellje. Kénytelenek vagyunk így arra az álláspontra helyezkedni, hogy bármi lehet bárminek a modellje. És ebben én nagyon hiszek is, azzal a megjegyzéssel, hogy vannak nagyon is adaptív modellek és vannak csapnivalók. Ami az objektivista nézetek szerint az objektív világbeli tény és a róla alkotott tudás megfelelése, az a konstruktivizmusban a tapasztalati világom egy részeként konstruált, modellként működő „objektívvilágkonstrukció” egy részlete. Nem tud megfelelni semminek, az adaptivitása az érdekes kérdés.
Vagyis az 1. Axióma az én megfogalmazásomban így hangzana: „Az én világról alkotott modellemben, vagyis a tapasztalati világomban az objektív valóságnak létezik egy modellje.
Érdekes, hogy ez még a mátrix-világban is így van. A mátrix-világ valóságos, anyagi természetű, objektív világ (lehetséges világ, ahogy ezt a fogalmat a filozófia használja), amelyben az emberi elmék számítógépes szoftverek által szimulált működések, amelyek olyan digitális környezetben léteznek, amely a bennünk ma megkonstruálódott világ képét hozza létre a szimulált egyedekben. Lehet persze egyetlen nagy számítógépre és egyetlen szoftverre gondolni, amelyben valójában egy szimuláció zajlik, s a szimuláció egységei képesek önmagukban – szintén programelemekként – létrehozni összehangolt világok (tapasztalati világok) rendszerét. Nincs ebben semmi transzcendens, ez egy abszolút materiális alapon felépülő konstrukció. Néha felröppen egy-egy hír a bulvársajtóban, hogy sikerült „kritikus tesztet” létrehozni arra vonatkozóan, hogy mátrix-világban élünk-e, de ezek nem komolyan vehető dolgok.
A mátrix világban is csücsülhet egy szoftverrészletnek megfelelő „ember”, aki az igazság kérdésén gondolkodik, és azt mondhatja magában, hogy számára fontos, hogy higgyen abban, hogy létezik objektív valóság. És persze abszolút reális, amit mond, ebben a teljes konstrukcióban valóban létezik egy objektív valóság, amely őt magát is (a benne önmagáról alkotott konstrukciót, modellt is) magában foglalja. Mégis, mennyire más ő maga is, a világ körülötte, mintha az lenne reális, amit ma az emberek nagy többsége képzel a helyzetéről a mi világunkban! Ám a szoftver működése során ebben a furcsa világban is létrejöhetnek azok a konstrukciók, amelyek ma bennünk élnek.
A konstruktivisták szerint nem lehet megmondani, hogy az általunk elképzelt jellegű, vagy mátrix jellegű, vagy akár egészen más világban élünk-e. Azt tudjuk, hogy bizonyos szempontokból adaptív volt az emberiség tagjai számára úgy képzelni a dolgot, hogy a mai realista elképzelések szerinti világban élünk.
A 2. Axióma kimondását nagyon ellenzem. A világba tulajdonságokat mi látunk bele. Ez a tudáskonstruálás lényege. Amikor modellt konstruálunk az objektív valósággal kapcsolatban, akkor emberi fogalmakat aggatunk rá, az objektumaira. A világ tulajdonságait igenis önkényesen konstruálhatjuk. Ezt a tudomány ki is használja. Új, a későbbiekben rendkívül adaptívnak bizonyuló tudományos elméletek formálásának volt kiindulópontja valamilyen akkor szinte őrültségnek számító gondolat. Amikor Einstein azt mondja, hogy minden inerciarendszerben ugyanakkora a vákuumbeli fény sebessége, akkor az sok szempontból még ma is őrült gondolatnak tűnik. Pedig ez a kiindulópontja a fizika egyik legsikeresebb elméletének, a speciális relativitás elméletének. Max Planck arra gondolt, hogy az energia nem folyamatosan, hanem nagyon kicsi „adagokban” terjed, ami szintén nagyon furcsa, eretnek gondolat a saját korában (sokak számára még ma is), miközben innen indul a kvantummechanika diadalútja. Az 50-es években a kognitív tudományok születésekor sok tudós számára megbotránkoztató volt arra gondolni, hogy az emberi elme nem fekete doboz, és hogy igenis vizsgálható, kutatható, hogy mi zajlik benne. Napestig lehetne sorolni a példákat, hogy a szabad, ha tetszik önkényes tudáskonstrukció milyen fontos szerepet játszik.
De valamit ehhez még hozzá kell tenni. Valóban önkényesen konstruálhatunk bármit, csak az a kérdés, hogy megéri-e. És az is kérdés, hogy a különböző konstrukcióknak mi lesz a sorsuk (a kettő persze összefügg). Ha én valóban meg akarok oldani egy feladatot, ami esetleg lehet probléma is, ha el kell hárítanom valami veszélyt, ha el akarok érni valami fontosat, akkor máris érdekes lesz, hogy az a tudás, amit e tevékenységek elősegítése érdekében konstruálok, mennyire válik be. Önkényes a tudáskonstrukció, de százszor meggondolom, hogy egy veszélyes helyzetben például, „kedvemre szórakozzam-e minél extrémebb konstrukciók előállításával”, vagy nagyon is célszerűen, előzetes tudásomat maximálisan használva azokat a konstrukciókat használjam, amelyeket tudásom alapján megfelelőnek tartok a veszély elhárításához.
Vagyis azt állítom, hogy ugyan a konstrukciók valóban önkényesek, de számtalan célszerűségi, gyakorlati, sőt, erkölcsi, esztétikai megfontolás van, ami a gyakorlati helyzetekben szűrőként működik, arra késztet, hogy mégse legyen teljesen önkényes a konstrukció, persze a saját elhatározásomból. Lehet, hogy más nem így döntene, és lehet, hogy ez jogos is lenne, mert az ő döntése alapján mondjuk ugyanazt a problémát gyorsabban, hatékonyabban, eredményesebben lehet megoldani.
A „visszafelé haladó következtetésem” végén pedig itt az állítás: a leírtak miatt az általad adott levezetés nem működik, nem támasztja alá, hogy a világnak vannak tulajdonságai. De még egyszer: ha világnak azt neveznénk, ami a fejemben a valóságos (objektív) világnak a modellje, akkor már jogos az állítás, annak vannak tulajdonságai, én konstruáltam őket.
A 3. Axióma fontosságát és szerepét nem látom át. A megismerés abban az értelemben valóban a külvilágra irányul, hogy a megismerő ember immanens része magának az objektív valóságnak (most is a bennem lévő tapasztalati világ modelljében gondolkodom és arról írok), vagyis a megismerés eredménye, származzék az bárhonnan, a világban való létemet fogja befolyásolni. Végül is (ahogy ez a tapasztalati világban konstruált) az objektív valóságban kell megmaradnunk, szaporodnunk, tudást építenünk stb. De egyébként abban az értelemben is a külvilágra vonatkozik a megismerés (ahogy már írtam): az a bizonyos modell bennem a valóságnak a modellje. Én nem is szeretem, amikor azt mondják például vizsgázó hallgatók, hogy az ember nem képes megismerni az objektív valóságot. Ez ennél bonyolultabb. A már nagyon sokat emlegetett modell igenis az objektív valóság modellje. Ami az objektivisták számára a hű tükörkép, ami igaz (és persze hamis, ha baj van), az a konstruktivisták számára a tapasztalati világban létező modell, valamilyen adaptivitással, ahol ez az adaptivitás sem objektív, hanem személyes és konstruált. És ez a világ megismerésének eredménye.
Az igazság korrespondencia-elméletének egyik nagy belső problémája a hétköznapi nyelv alapvető ellentmondásossága. Ez jól ismert, nem is írok róla sokat, csak a lényegre emlékeztetek. Nézzük a következő kijelentést: „Ez a mondat hamis.”! Aki hisz az objektív igazság létezésében, az joggal teszi fel a kérdést, hogy vajon ez a mondat igaz vagy hamis. Mindenesetre vagy igaz vagy hamis. Ha igaz, akkor a benne foglalt mondanivaló megfelel a valóságnak, tehát a mondat hamis. Egyszerre igaz és hamis a mondat. Akkor sem járunk jobban, ha azt feltételezzük, hogy a mondat hamis. Ha hamis, akkor nem felel meg a valóságnak az, ami benne foglaltatik, vagyis a mondat nem hamis, de akkor csak igaz lehet. Ha tehát hamis, akkor igaz. Ez megint ellentmondás. Az „igaz” és persze a „hamis” fogalmak végzetesen ellentmondásosak természetes közegükben, a természetes nyelvekben.
De nézzük meg, hogy vajon a tudományos tételek – egy objektivista nézőpontot használva, én itt még nem lehetek konstruktivista – igazak vagy hamisak! Az a pozitivista álláspont, hogy a tudomány nem más, mint az igazságok (a felfedezések) egyre növekvő (kumulatív) sokasága, már régen megkérdőjeleződött. Számos ma már az objektivista nézetekkel rendelkezők által hamisnak tartott tudományos tétel létezett a történelemben. Mindenki tudna nagyon sok példát mondani. E probléma megoldásával kapcsolatban született az az elképzelés, hogy igen, a tudomány hoz létre hamis állításokat, de a tudománynak egy igen hatékony kritikai eszközrendszere van arra, hogy ezeket a hibákat észrevegye, kijavítsa őket, és ezzel az összetett, kritikus ellenőrzésekre épülő folyamattal végül is mégiscsak az igaz tudás felhalmozásáról lehessen szó. Egyesek úgy is fogalmaznak, hogy ezzel az egésszel a tudomány fokozatosan megközelíti az abszolút igazságot, és egyre több területen majd el is éri azt, még ha lehetnek is olyan területek, amelyeken ez soha nem fog bekövetkezni. De nagyon közel lehet kerülni az abszolút igazsághoz.
A tudomány azonban nagyon sokszor „látványos forradalmakat” produkál. Korábbi elképzelésekről kiderül, hogy semmilyen objektív igazsághoz nem vittek közelebb, és egy tudományos forradalom szinte elsöpörte őket. Így járt – legalábbis a tudományon belül – az arisztotelészi fizika, az összes nem darwini típusú fejlődéselmélet, az alkímia, a teremtéselmélet, a behaviorizmus, és napestig sorolhatnám a meghaladott tudományos eszméket. Érdekes módon ezek mindegyike hozzájárult egyébként az adott területen a tudomány fejlődéséhez, semmiképpen nem szeretném a szerepüket negatívan értékelni. De amit ma gondolunk a világról, annak állításai (tételei, törvényszerűségei, elméletei) közül szinte semmit nem e tudományos törekvések keretében fedeztünk föl.
Vagy mondjuk azt, hogy a régebbi tudományos felfedezések hamisak voltak, de ma már igazak a tudományos tételek? Remélem ezzel kapcsolatban érvelnem sem kell.
Az igazság korrespondencia-elméletét „véded”, vagy szeretnéd akként láttatni, hogy az mégiscsak komoly kapaszkodót nyújthat az igazság fogalmának megtartásában. A tényekre hivatkozol (hiszen ez a lényege ennek az igazságelméletnek), illetve használod az adaptivitás fogalmát is. Az adaptivitás szerinted kétféle lehet, lehet beszélni egy gyakorlati és egy kognitív adaptivitásról. Ebbe nem akarok „belekötni”, az értelmezés egészen ígéretes, akár el is fogadhatom.
Egyik megvilágító erejűnek szánt példád a szexuális visszaéléseket elkövető katolikus papokkal kapcsolatos. Van itt egy komoly probléma. A leírt konstrukciók értékelő jellegűek. Akár mindkettőnek része lehet – objektivista gondolkodás keretében –, hogy az egyházi iratok bizonyítják, hogy a papok szexuális visszaéléseket követtek el, azonban a két csoport (a kétféle konstrukciót képviselő csoport) másképpen értékeli ezt a „tényt”. Az egyik csoport nagyon súlyosnak tartja, a másik bagatellizálja, pontosabban más tényeket sokkal fontosabbnak tart.
Hogy az ilyen értékelések, megítélések relatívak, azt még az objektivisták is elismerik. Hát persze. lehet így is, úgy is értékelni a dolgot. Ahol igazán kritikus kérdés az adaptivitás, az az, hogyan lehet dönteni: teszünk feljelentést vagy nem teszünk, a bíró hoz elmarasztaló ítéletet (és az milyen lesz), vagy nem hoz. A tudás maga az, hogy voltak, akár az iratok által is bemutatott „mértékben” visszaélések. Ezzel és nem az értékelésekkel kapcsolatban vetődik fel sokkal súlyosabban az adaptivitás kérdése. Az iratoknak van olyan erős hatásuk, hogy az e kérdésen elgondolkodóknak akár mindegyike, függetlenül attól, hogy a te konstrukcióid közül melyik a sajátja, teljes mértékben adaptívnak tartja e tudást. (Lehet, hogy van, aki kivétel, de ez nem fontos ebben az esetben. Olyan, aki ilyesmit nem tart lehetségesnek, ezért az iratokat hamisításoknak tartja, vagy hazugságnak az egészet. Összeesküvés-elméleteket gyárthatnak mások, s természetesen számukra sem lesz adaptív az a tudás, hogy a visszaélések megtörténtek. De még egyszer: az ilyen vélekedések nagyon sokszor nem befolyásolják igazán a folyamatokat – bár olyan is van, amikor igen.)
Úgy látom, a te elméleted adaptivitását számodra az (is) adja, hogy ha a bizonyítékokat csak tudomásul vesszük, és nem igaz-hamisban gondolkodunk, hanem egyik csoport számára adaptív – másik csoport számára adaptív helyzetekben, akkor (most hadd fogalmazzak egyszerűen) bűnt pártolunk. Ha egyszer az egyházi iratok azt támasztják alá, hogy nagy számban követtek el katolikus papok szexuális visszaéléseket, akkor nagyon is úgy lehet, hogy a problémát súlyosnak tekintő értékelés az, ami társadalmi értelemben sokkal inkább elfogadható, az emberek jóval nagyobb hányada számára, és akkor eljárásokat kell indítani és büntetni kell (más következményekről most nem is beszélve). Az adaptivitásban gondolkodás lefegyverez, az igazságban gondolkodás – legalábbis ebben az esetben – nagyon fontos társadalomvédő tényezővé válik.
Csakhogy a bíróságok nem igazságokat fogalmaznak meg, hanem ítéleteket. A bizonyítékokat is figyelembe véve döntenek arról, hogy mivel tudják a leginkább jól megvédeni a társadalmat (3). Az állítások adaptivitását, elfogadhatóságát nézik ilyenkor elsősorban. Olyan is van, amikor egy bírósági döntés azért lesz adaptív, mert tömegakaratot, vagy hatalmi szándékot fejez ki (például: koncepciós perek). De azért a jogállami szisztémákban az esetek döntő többségében az ítéletnek a társadalom igazságérzetét kifejező szerepe van. Hogy mi a társadalom igazságérzete, az persze nem egy pontosan meghatározott valami, éppen ezért minden jogi szisztémában a bíróknak, a bíróságoknak alapvető szerepük van abban, hogy a társadalom számára valóban megnyugtatók legyenek az ítéletek.
Vagyis itt középpontba kerülnek a bizonyítékok. Ezek furcsa szerepére világít rá a következő példa. A Naprendszerben a bolygók a nap körül keringenek. Van olyan modell a fejemben, amelyben ez tényleg így van. Elképzelem az álló Napot, és ha a bolygók mozgását is „beleszővöm” ebbe a képbe, akkor azok – az én modellemben – valóban a Nap körül keringenek. De – láss csodát – van a fejemben legalább még egy másik modell is. Az előbb említett modellben egy koordinátarendszer tengelyei a Naphoz (a Nap konstrukciójához, modelljéhez) vannak rögzítve, ebben a másik modellben viszont rögzítsük a koordinátarendszert a Földhöz. Origója legyen a Föld középpontjában, egyik tengelye legyen azonos a Föld forgástengelyével, egy másik tengelye az egyenlítő tetszőleges két átellenes pontján haladjon át, s a harmadik legyen mindkét már rögzített tengelyre merőleges. Nos, ebben a koordinátarendszerben a Nap és a csillagok a Föld forgástengelye körül keringenek (egyszerűbben, de pontatlanul: a Föld körül keringenek), miközben a bolygók furcsa, hurkokat leíró pályákon mozognak. A két konstrukció ugyanarra vonatkozik, mindkettővel meg lehet magyarázni az égitestek látszó mozgását. Akkor az objektivisták számára melyik az igaz tudás?
De ezt az értelmezést és „kötözködést” nem folytatom tovább, mert lehet, hogy van valami itt, amiben mégiscsak egyetértünk, s inkább erre fókuszálnék. Én is azt gondolom – és most konstruktivista leszek –, hogy amennyiben empirikus alátámasztások vannak egy állítással, kijelentéssel kapcsolatban, azt nagyon komolyan kell venni. Nagyon sok helyzetben egy-egy állítás adaptivitása jelentősen megnő bennem is, ha megbízható forrásból alátámasztó tartalmú szövegeket, elsősorban empirikus vizsgálódások eredményeit olvashatom (hallhatom, vagy éppen magam kutathatom ki). Sőt, magam is alkalmazom ezt a módszert. Elvégre kutató (is) vagyok. Igen ám, de ennek van egy jól kidolgozott, ismeretelméletileg konstruktivista módon alátámasztható módja. És az nem az, hogy ha összegyűjtöttem jó néhány összecsengő tapasztalati beszámolót egy adott jelenséggel kapcsolatban, akkor az összhang alapján kimondom, hogy a tapasztalatokra ráilleszthető összefüggés általános, akár törvény, vagy akár elmélet is megfogalmazható arra építve. Ez az induktív-empirista (pozitivista) tudományszemlélet, a konstruktivisták ezzel nem tudnak azonosulni. A modern tudományosságban a hipotetikus-deduktív eljárás uralkodik, vagyis az, hogy az összefüggések, az elméletek gondolkodás útján kialakított konstrukciók, amelyekből levezethetők olyan jelenségek, amelyeknek be kell következniük, ha megfigyelünk megfelelő folyamatokat, vagy kísérletezünk ilyenekkel. Konkrét esetekben kell tehát megmutatkozniuk az általános összefüggéseknek, elméleteknek, s a konkrét esetek viszont megvizsgálhatók empirikusan. Ha nem jön be a „jóslat” (a hipotézis), akkor legdurvább következményként új elmélet felállítására van szükség, ha bejön, akkor sikerült növelnünk a vizsgált összefüggés, elmélet adaptivitását (bevált ugyanis). De az utóbbi esetben sem beszélhetünk bizonyítottságról, mert egy végtelen sok esetet magába foglaló összefüggés, elmélet nem igazolható véges sok ellenőrzéssel.
Vannak, akik még ezt a logikát sem fogadják el, és azt mondják, hogy bármilyen „bizonyíték” alátámasztása lehet bármilyen elméletnek, ez csak kognitív erőfeszítés és kreativitás kérdése. Óriási tudományelméleti viták zajlottak a „kritikus kísérletek” kapcsán (egy kritikus kísérlet olyan kísérlet, amelynek eredménye alapján el lehet dönteni, hogy rivális elméletek közül melyik „érvényes”). Az egyházi iratok átvizsgálását te is egyfajta „kritikus kísérlet”-nek tekinted a szövegben (persze nem kísérlet, de remélem, az analógia érthető).
Az írás e részében az igazán súlyos állítás az, hogy a kognitív természetű adaptivitás, vagyis a bizonyítékokra reflektáló adaptivitás prioritást élvez a gyakorlati adaptivitással szemben. Ezzel én nem fogok vitatkozni. Még azzal sem, hogy akkor is érdemes a bizonyítékokon alapuló, kognitív adaptivitást előnyben részesítenünk a gyakorlati adaptivitással szemben, ha az utóbbi kifejezetten valamilyen jó működés miatt alakul ki bennünk, de ellentétben áll a kognitív adaptivitással. Persze, ez nagyon gyakran erkölcsi kérdés. Betörni és emberek vagyontárgyait elrabolni, bizony, rendelkezik gyakorlati adaptivitással. A kognitív adaptivitás ez esetben viszont azt jelenti, és a betörés ebből a szempontból a társadalom igen nagy többsége számára rendkívül negatívan értékelt, hogy ha én elkövetek egy betörést, akkor vétek a társadalom normái ellen, súlyosan károsítok embereket, hozzájárulok a társadalom dezorganizációjához. Világos, hogy az emberek nagyon nagy százaléka számára ennek az inadaptivitásnak alapvető szerepe van abban, hogy nem törnek be soha sehová. Azt se hallgassuk el persze, hogy a büntetéstől való félelem is szerepet játszik ebben, de ezt a tényezőt is könnyen lefordíthatjuk az „adaptivitás nyelvére”.
E ponton tehát lényegében egyetértek a leírtakkal, de még nem látom, hogy mindez hogyan vezet az igazság korrespondencia-elméletének elfogadásához. Itt következik az írásban egy olyan rész, amely azt fejezi ki, hogy a kognitív adaptivitás fogalma és különösen a szerepe valójában alátámasztja az igazság korrespondencia-elméletében való hitünket (ha van). Ezt a részt szó szerint idézem, mert alapvető a jelentősége:
A bizonyítható (azaz valószínűsíthető, nem látok elvi különbséget) állításokat és elméleteket akkor is preferáljuk (helyes preferálnunk), ha a konkurens konstrukciók kifejezetten jól működnek, és minden téren beválnak a gyakorlatban. Miért? Úgy vélem, azért, mert a priori tudni véljük (persze ebben tévedhetünk), hogy hosszú távon (!) a gyakorlatot is az szolgálja, ha abban hiszünk, ami bizonyítható. De honnan a bizonyíthatóság ilyen kiemelt szerepe? Szerintem egyszerűen onnan, hogy az emberi elme nem tud lemondani arról a meggyőződéséről, hogy ami bizonyított (valószínűsített), az (nagy valószínűséggel) úgy is van. Azaz igaz. Tudásunkban eszerint az fejeződik ki, ami ténylegesen van.
Kifogásolom, hogy a szövegben (rögtön az elején) „bizonyítható elméletekről” írsz. Egyetértésem egy ilyen kifejezés használatára nem terjed ki. Nem volt szó előtte elméletek bizonyíthatóságáról és bizonyításáról. A bizonyítékok (pontosabban: a tényekről bennünk alkotott konstrukciók) legföljebb alátámasztják az elméletet, azt mondják, hogy vannak szituációk, amelyekben az elmélet használata adaptív. De a „bizonyítékok” nem mondanak semmit az elmélet általános beválásáról. Elméleteket nem lehet bizonyítani, igazolni, mert nem ellenőrizhetjük az általuk kifejezett végtelen sok esetben a beválásukat. De még ha ellenőrizhetnénk is, akkor is ott lenne az az „áttétel”, hogy nem magukat a tényeket hasonlítanánk össze az elméletből levezetett állításokkal, hanem a tényekről bennünk kialakult konstrukciókat. Az idézettel kapcsolatban az a gyanú ébred, hogy eleve feltételezed a korrespondencia-elmélet érvényességét, s így persze nem lesz nehéz „bizonyítani” (de legalábbis érzékeltetni) a korrespondencia-elmélet fennállását.
Számomra problematikus az a fordulat is, hogy „abban hiszünk, ami bizonyítható”. De eddig nem mondtad meg, hogy mit jelent az, hogy valami bizonyítható. Hogy valamivel (egy elmélettel, egy összefüggéssel) kapcsolatban vannak tényekről bennünk formálódott konstrukciók, amelyeknek a tartalma jól magyarázható az elmélettel, nem bizonyítás. Inkább az adaptivitás megerősítése, egy olyan ember számára, aki nagyon megbízik a közben követett módszertanban.
Megkérdezed, hogy mégis, honnan a bizonyíthatóság ilyen kiemelt szerepe. Ez abszolút fölösleges kérdés, mert a „bizonyíthatóság” az objektivista gondolkodás ismeretelméleti fogalomrendszerében az „igazság” fogalmával együtt jwlwnt6őségét tekintve – szerintem – messze a csúcson van. Ha az objektivista felfogásnak megfelelően következetes igazolhatóság-elméletet lehetne kialakítani, akkor az jelentősen megnövelné az objektivizmus (amúgy sem kicsi, erről később) adaptivitását.
Az idézetben a következő állítás, hogy tudniillik az emberi elme vonzódik a bizonyítható tudáshoz, tehát ez az állítás egész egyszerűen hamis. Mondanám objektivistaként, de konstruktivistaként sem sokkal udvariasabb: az állításnak számomra nincs pozitív adaptivitása. Alátámasztásként (és nem bizonyítékként) a mai magyar politikai helyzetet hozom fel. Ennyi szerinted bizonyított állítás még sosem volt regnáló kormánnyal szemben arról, hogyan züllesztenek le egy országot, hogyan verik szét demokratikus rendszerét, hogyan teszik magánvagyonná a közösségi vagyont (eufemisztikusan fogalmazva). A hatalmat képviselő pártra szavazók – bár többségüknek van tudása e „tényekről”, konstruktivistán fogalmazva: nagyjából ugyanilyen konstrukcióik vannak a hatalommal kapcsolatban – mégsem vonják le azt a következtetést, hogy itt egy bűnös, de minimum alkalmatlan, országvesztő politikai vezetésről van szó. Ők lemondtak (hogy is írod?) arról a meggyőződésükről, hogy ami bizonyított, az úgy is van.
És az összes, az emberi racionalitást megkérdőjelező tudományos mű felsorakoztatható annak alátámasztására (még Nobel-díj is járt egy ilyen műért) amellett, hogy szó sincs róla, hogy ha az emberek bizonyítékokat látnak, akkor a mögöttük felsejlő tételt, összefüggést, elméletet igazként fogadják el. Még akkor sem feltétlenül, ha rendkívül meggyőzők is az úgymond bizonyítékok. Az emberiség kifejezetten hadilábon áll a bizonyítékokkal. És hitem szerint ez nem is olyan nagyon nagy baj elég sok esetben. Talán mégsem lehet bármit eladni az embereknek állítólagos bizonyítékokra hivatkozva. Persze tudom, ma az emberek igen nagy többsége nincs felvértezve azzal a kritikus gondolkodással, illetve nem konstruált meg magában olyan tudáselemeket, amelyek segítenék az eligazodásban. De ennek egyik oka, hogy rendkívül egyoldalúan állították be számukra az emberi megismerés folyamatait. Az iskolában csak objektivizmust lehet tanulni, mert csak objektivista szellemű megismerés, tanulás zajlik. Nem a konstruktivizmus fegyverez le (állítólag ezt teszi azzal, hogy nem értelmezi az „igaz” fogalmát), hanem éppen fordítva: az objektivista megismerésfelfogásba vetett vakhit, e felfogás adaptivitásának iskolai oktatásban és sok-sok más társadalmi intézmény hatásaként történő egekig emelése kiszolgáltatottá teszi az embereket. Keresik az igazságokat, a megdönthetetlen bizonyítékokat, s amikor ezeket – a konstruktivista magyarázat szerint szükségszerűen – nem találják, akkor választanak maguknak a rendelkezésre állók közül, tévelyegve, ismeretelméleti tudatosság nélkül, kritikus gondolkodási képesség hiányában. A tudomány már nem mondja számukra (idáig már eljutott), hogy az ő magyarázatai az abszolút igazak, ráadásul, ha mondaná, a sok negatív tapasztalat következtében az emberek nem is hinnének benne. Úgyhogy vonzódnak az „objektív igazságot bátran megfogalmazó” manipulátorokhoz. A megváltást hozzák el számukra, végre van valaki, aki kimondja az igazságot. A dolog persze még ennél is bonyolultabb, mert az „objektív igazság hamis prókátorainak” mondanivalóját elsősorban azért hiszik el az emberek, mert el akarják hinni. A prókátorok „igazsága” sokszor valamilyen régi fájdalmat fejez ki, elfojtott nézeteket támaszt alá, s így állnak egyes emberek antiszemita, rasszista, erőszakos, antidemokratikus (illiberális) és sok más nézet „igazságainak” elfogadóivá és képviselőivé. Mert kell az objektív igazságba kapaszkodás, akkor meg különösen, ha a világképemnek megfelelő nézeteket hirdet.
Ha valami, akkor ez nyújthatja a konstruktivista megismerésfelfogás hétköznapi életbeli adaptivitását. Ez azonban a legkeményebb dió. Az oktatásban, a pszichológiában, a tudomány gyakorlatában, és sok más professzionális területen a konstruktivizmus előre tört, néhány területen hegemón megközelítéssé vált. Részletes elemzésekkel lehetne bemutatni, hogy miképpen és miért. De nem ez az igazán érdekes, hanem az, hogy a konstruktivizmusnak a hétköznapi emberi gondolkodásban is meghatározó szerepet kellene-e játszania.
A kérdésre a választ nem tudom. Az „igazság utáni társadalom” (4) jelenségei, mintha a konstruktivizmus nagyobb adaptivitását támasztanák alá. De számos negatívumot is mondhatunk. Konstruktivistán nem könnyű beszélni. Próbálja meg bárki kiiktatni a nyelvi kommunikációjából az „igazság” szót, rájöhet, hogy szinte lehetetlen vállalkozás. Veled is azért tudok egyetérteni bizonyos kérdésekben, mert a nagyon megbízható, ellenőrzött „bizonyítékok” rettenetes mértékben megnövelik bizonyos helyzetértékelések, kijelentések adaptivitását, s a nagyon erős adaptivitás esetében az objektivista és a konstruktivista nyelvhasználat és praxis között nincs jelentős különbség. Objektivistán látni a megismerési folyamatokat egyszerűbb. Ráadásul az emberi kultúráknak szinte mindegyikébe mélyen beágyazott. (Bár kulturális antropológiai ismereteim jelentős mértékben hiányosak. Ha esetleg nem is tévedek nagyot az előbbi kijelentésemmel, de elképzelhető, hogy nem kevés olyan kulturális közeg létezik, amelyben nem az objektivista hozzáállás a meghatározó.)
A helyzet – talán szélsőséges módon – értékelhető úgy is, hogy ezekben az évtizedekben (vagy évszázadokban?) az emberiség egyik legnagyobb gondolkodási forradalmát éli át: fokozatosan leveti magáról az objektivista megismerésfelfogás öltözékét és a konstruktivizmus új ruháját veszi fel. Nem tartom ugyan lehetetlennek e folyamat lejátszódását, de kevésbé tartom valószínűnek. Inkább képzelek el egy olyan világot, hogy minden olyan esetben, amikor ennek a választásnak nincs jelentősége, objektivista módon ragadjuk meg a kérdést, és még jelentősen nőni fog azoknak a területeknek, kérdéseknek, problémáknak, emberi gyakorlati formáknak a köre, amelyekben adaptívabb lesz a konstruktivista elképzeléseket alkalmazni.
Végül is, az autókonstruktőr vállalatokban a mérnöki munka során sem használják Einstein (semelyik) relativitáselméletét, ellenben a felépített szakmai protokollok a newtoni mozgáselméleten alapulnak. Amikor egy vegyész szomját oltandó megiszik egy pohár vizet, akkor tudat alatt a víz számára egy folytonos, nem részecskékből felépülő anyag.
Ám ha egy tanár előadást tart, akkor nem mindegy, mit gondol a hallgatóságról, arról, hogy az előadása közben mi zajlik az agyukban. Talán nem nehéz belátni, hogy egy konstruktivista tanuláselmélettel a fejben más, talán eredményesebb előadást lehet tartani (szándékosan egy hagyományos módszert választottam).
Vagyis, szerintem a korrespondencia elméletnek van adaptivitása, ez azonban jóval korlátozottabb, mint sokan gondolják. Számos fontos szakterületen kifejezetten inadaptív, szerintem ilyen elsősorban a pedagógia. Sokszor kifejtettem már, hogy miért gondolom ezt. Szakterületek is vannak, amelyeken nem adaptív a konstruktivista kommunikáció, ilyen például minden mérnöki jellegű tevékenység. De már a mérnöki területeken a fejlesztési folyamatok – meglátásom szerint – sokkal inkább igényelnék a konstruktivista szemléletmódot. Figyelemreméltó, hogy a vállalati szervezeti működés, a korszerű vezetés, a menedzsment igen érdekes elméleti és gyakorlati modelljei hozhatók létre konstruktivista megfontolásokat használva.
Ahogyan én eddig átgondoltam ezt, és ahogy fentebb már leírtam, a hétköznapi életben az embereknek a politikai, társadalmi, gazdasági élet kérdéseihez való viszonyukat illetően, a „fake-news” világában, a tudatos félrevezetéseket tekintve tűnnek a konstruktivista megfontolások adaptívnak.
Te is a politikával zárod az esszét. A „Ha én hatalomra törő politikus lennék, azt vizsgálnám…” kezdetű részben leírtak ma Magyarországon tökéletesen megvalósulnak. A Fidesz éppen azt teszi, amit leírsz. De vedd észre, hogy a Fidesz éppen az abszolút igazság nevében politizálva érte el mindazt, amit elért, s amiről te is általánosan írsz. Még a társadalom minden részvételből való kizárása is híveket szerzett nekik, mert ha egyszer ők tudják az igazságot (márpedig másfél, két millió ember számára ők tudják), akkor azt kimondani kell és nem megvitatni. Magam Magyar Péter politizálásában is látok ilyet, de egyelőre túl képlékeny a helyzet, nem mernék semmi biztosat állítani.
A végkövetkeztetésben majdnem teljesen egyetértünk. A diskurzus szükségességében mindenképpen. A szavazás esetében én óvatosabb lennék, a képviseleti demokrácia a demokráciának csak egy, a polgári társadalmakban kialakult parlamenti politikai berendezkedésekre jellemző formája, és számos baj van vele. De nem vagyok politológus, a kérdéssel magam is csak most ismerkedem. Szóval (hályogkovácsként):
DEMOKRÁCIA = DUISKURZUS + VALAMILYEN, A KÉPVISLETI FORMÁNÁL MEGFELELŐBB DEMOKRATIKUS HATALOMGYAKORLÁSI SZISZTÉMA.
Köszönöm az írást, rendkívül örülök annak, hogy ez a kérdés nem csak engem izgat. És persze egyikünk sem ír Q1-es cikket belőle. Ez a sorsunk.
Végjegyzetek
(1) A tapasztalati világomban található konstrukciók nem mutatnak olyan struktúrát, mint amilyet elképzelünk az objektív valóságról. A számítógépemről alkotott konstrukcióm fizikailag nem része (neuronális szinten) a világról alkotott modellemnek. De ha megkérdezi valaki, hogy a számítógépem (-ről alkotott konstrukcióm) amúgy a relációk konstrukciója értelmében (tehát nem fizikai értelemben) része-e a valós világról alkotott konstrukciómnak, akkor igennel válaszolok, mert azt a tudást konstruáltam magamban, hogy az objektív valóságról alkotott modellnek minden része. De még egyszer, mert ez nagyon fontos, nem fizikai értelemben.
(2) A dolog annyival bonyolultabb persze, hogy a tapasztalati világom többek között önmagáról is tartalmaz egy modellt.
(3) Jogtudós sem vagyok, ezért a részleteket nem ismerem, de van arról tudomásom, hogy nagyon széles körben elfogadott a bűnösök megbüntetése szükségességének az az elmélete, mely szerint ez valójában a társadalom alapvető igazságérzetének kielégítésére szolgál.
(4) Ez az egyre többször olvasható kifejezés végtelenül ellentmondásos és manipulatív. Ha van „igazság utáni társadalom”, akkor volt valamikor olyan, hogy az „igazság társadalma”. Tessék nekem megmondani, melyik volt az! Ennél több talán nem is szükséges.
